Semmi

Semmi vagy

a megmaradtak tartományán

hozzáfércelve a mához

pillanatnyi unalmam zálogán játszol.

Semmi vagy

pillekönnyű termeszem álarca

lusta napjaim csatja, zárja

Báb-állatja.

Semmi vagy

elfolyó táj a falon

érzéseimen hintázó,

zűrös aggodalom.

REZGÉS

A rezgő pillanatnak

Fojtott leheletét érzem,

Ahogy ölelsz.

S ócska indokok a levegő szisztémás rendszerében.

Kábult vízcseppek olajozott hitvány miértje,

A ragály útja a temetőbe.

Megérzem.

Ajkad elvékonyodott szélén ,

S gyulladt feszület érdes peremén,

A hagyomány útveszejtőjében,

A téblábolás szerepében,

A holtakban ébredő gőgben

A megtört fertő tenyerében.

Megértem.

Hogy eldobtad magadból

Mit bennem szeretsz.

    MA

Szénné űzött lázas patakok

hullámokká sűrűsödött

zengő fagyokon.

Kíséret nélkül megvetem,

dobálom, kínzón keresem.

Átlépett szívem, vagyonom,

őrt álló sértő zajok.

Határértéket kolduló karom.

Ha akarod, tán akarom…

Parádés vékony élen

borotvák pengéjét nézed.

Ha akarom, tán akarod…

Tűzzé vonszolt félhomály

öleli át a mát.

                                    

KOLDULÁS

Koldultam tőled szerelmet,

pattintható, ölelés reményt.

Koldultam tőled szín-tereket,

friss élet lendületén.

Olvadtam tőled vékony pocsolyás tóvá,

 sóbálványt faragván köréd,

maradtam,

vértelen ajkakkal nyaranta,

zöld színű szakadék peremén.

Kívánnék kristály hitet tőled,

 ha tenyérben tartanád jövőm.

Kívánnám füst szakadását az égnek,

pusztán, lényegre tőrön,

mégis akartam

dicstelen hangokkal agyamban, zavartan,

halott szerelmed közönyét.

S kívántam azt, hogy kérjük a hitvány világ köpenyét.

 KÖZTÜNK

S köztünk nem lehet más

Csak harmatcsepp a gyalogúton

Köztünk nem lehet

Csak kárhozat, halott öröm

Eltorzult farönkök

Hátán utazunk

Köztünk csontok, arcok, cölöpök

Fekete napon rothadó körök.

Köztünk a semmi hártyája feszül.

Egymás húsából eszünk.

Egy színhazug világ

Csak mi vagyunk ideát

Köztünk a napkorong a földre rogy

csavarodunk mint két nyomorult

Rongy.

Köztünk ajkak, fogak, szövetek

Gyémánt ívű köpetek.

LÉTEZŐ

Megtapintom a nem létezőt

A mégoly hitvány cselvetőt

A menet zúgása majd elér

Tarajos hidak sávja kevés.

Csak az idő tánca

Rébuszok megszokott ránca

Csak a levegő fodra

Bennem rendet sorakoztat.

Baljóslatú a hely,

Ahonnan jöttem

Bíbor színe megfagyott

Közöttem.

Megtévedt alkonyok hada

Tested a földön meghasadt

Omlott rémület hava

Torz szegetek mámora

EGYEDÜL

Senki nem von szememre

látszólagos álmot.

Nem gyűrődik kezemben

gombóccá gyúrt fényes gyolcsom.

Nem hazudnak szemembe az emberek.

Nem suttognak füst-szín átkot,

talán a szívem sistereg.

Csendes könnyek könnyítik

Őz- szemű lelkemet.

Alakok a szél fodrában,

kígyó szisszen: feladom.

Árnyékokkal körbezártan,

csak magam maradok.

Magammal magam maradok.

ELVESZTETTEM

Elvesztettem pillantásom

nem látom a színeket.

Vatta felhők mámorában

keresem a nevemet.

Város szélén

Zaj, füst

Lángoló járdaszigetek.

Elvesztettem méltóságom

az összeroncsolt tereken.

Gyáva ország,

Nincs mit tenni,

káromló vonatjegyeken.

Elvesztettem józanságom,

nem ölel a szeretet.

Sínek szélén egyedül ülünk,

mint egy gyermek az ég tetején.

Elvesztettük szívünket

S helyén:

Fekete üregek szén színe ég.

Elvesztettük, ami a miénk…

FÁJ

Széttört repülés.

Lanyha- lomha lámpa képe imbolyog.

Árnyékba merülés

 s a levegő üresen lobog.

A jelen: hitvány lebegés.

Csak hívó-húzó szellemkép,

Felszíni remegés.

Két Kezed ereje

S bennünk fohász.

Nincs ami itt tart,

De menni fáj.

Átfeszített éjszakák.

Hullámos napok simogatása.

A lámpafény pislákolása.

Szíved kihagyó dobbanása.

S ajtódon Jézus kopogása.

FEJSÉRÜLÉS

Nyűgös fejsérülés

Napok nyitánya önfeledten.

Örökös ébredés

Laza hurkot von a nap.

Sűrű kínok felett a tél tüze ég.

Hálót fon szemeimre

 A rideg köd fény.

Színtelen napok csúcsra járnak.

A felhők is ölelésre vágynak.

Ritkuló ábránd-világ

Mohák puhasága

Testedbe vág.

Az öleléssel a magány is jár.

FELEDÉS

S feledlek.

A szín- nap mozdul.

Összeégett korom szikra

Foglya csattan.

Perzsellek.

Furcsa barna levelek

Pörgő ránca lánya harsan.

Nevetlek.

Csak érzelmeim tolódnak

A tengely merev síkján

Szétbontva

A szentély pírján

S Kereslek:

A kérgessé pózolt

 Feledésben.

FORRÁS

Féltve megszokott tested zegzugát,

Nem adsz hitelt új utaknak.

Bojkottra ítélted vágyaid igazát.

Sors szerepében tévesztesz meg.

Félresöpörve mindazt mi

gyarló életedben

tiszta forrás,

mindaz mi lángra lobbantja

szunnyadó éveid

Minden belőled egy kicsi!

Örömből fogant

Szárnyaló gondolat,

minden mi te vagy

S ő lehet

Érzékek bölcsője

Most előtted pihen.

NEM KELL

Nekem nem kell,

hogy forgasd

szavaim szürke tükrét,

 az éles hasítást,

mely torkomig ér,

 A kétség tenger jég vízén

úszó szeletén.

Nekem nem kell,

hogy olvadj és gyűrődj ágyamon,

míg a fájdalom

szövetséges maszkját árulom.

Nekem nem kell

a gyűlölt hatalom,

mellyel üzletelsz,

ha akarod.

Nekem nem kell,

A megmaradt jutalom,

Az odadobott falatok,

A megrontott napok násza,

A félbehagyott

Mozdulatlansága.

Nekem nem kell

Meggyilkolt lelked topogása.

Pillanatnyi részvéted csábítása.

ÓRIÁSOK

A kék óriások kérkedése:

Bennem mozdulatlanság,

 sarokba vonszolt kopott alattomosság.

A barna kárpit feslett adakozása:

A métely  összecsengő vágya.

Bennem tiltott álmok leszakadt áldomása,

megégett őrült látomása

ÖLELÉSEK

Elnyűtt ölelések.

Összefonva

a karosszékben.

Kötött ízek.

Tárolt, farrost lemezek,

odaragadt, véres szövetek,

s fuldokló hasonulások,

égett szemű hableányok

Kékeszöld ütlegek.

Körbenyírt, régvolt

szerelem másolatát,

zokogva keresed.

SEBEK

Átlátszóra festett ég alatt tanyázom

Mások nevetése

Eleven sebembe talál.

Vergődő kismadár képe közelít

agyam elkorhadt galaxisán.

Lázadnom mégis szabad

Ám koporsód mellett csak kapaszkodom

 sötét fenyves aljnövényei

tekerednek lábaimon.

S, hogy vonyítanak a csillagok!

Szívemben ezernyi darázs

Kezemet nézem,

S benne: örök megalkuvás

S hitem törött burka elhagyott,

 egy sírhant szélére dobott.

Magamtól: messze dobott.

SZÁRNYAK

Fényévnyi bizalmatlanság süt szemedből,

s arcodon árnyék-virág ül.

Megőrzése annak, mi összefacsarva

az ajtódnak dőlt,

lenge lebbenése az új határállomásnak,

melynek emléke

Gránit könnyeket szült.

S a magasba hajlott kétségbeesés

a szakadék felé küld.

Éjkék zuhanás

Szárnyakká bomlott ujjak,

s áramvonalakon süvítő mámor-hatás.

Gondolatnyi résen hintázó

Aranyszín madár.

Kár a hamvadó tűzben megszületni,

mert összeszorít a göröngyös varázs,

a váratlan látomás.

                 S az ellobbanás.

SZEM

Korhadt odvakban hemzsegő

kietlen üregek.

Ágakon zizegő féktelen ütemek

lándzsájából kikelt

robbanó ütegek,

feszítik vénülő szememet

1956

Kátránypapírban,

arccal lefelé.

Lovak patája a kopjafák helyén.

Éjjel ásott,

elkapart gödörben,

a magyar szabadság megkötözve.

Vörös csürhe

a hóhér helyén.

Gyilkosok kéjétől

összetört az ég.

S a lelkek roppanása,

melytől beszűkült az ész és a tudat.

A görnyedt hátakba

lövelt gyűlölet.

S a táncoló szörnyeteg.

A rettegve időt morzsoló asszonyok,

Apát, fiút feltámasztani vágyó      aggodalom!

A virág kinyílt,

szirmait mégis durván leszakítják,

S a gyilkosok neveit

Talán egyszer majd megtanítják

 

TÜKÖR

Megfeszülten, szárnyszegetten,

csak az órám számlapját látom:

Hogy szedi lábait az idő.

Hogy vonaglanak a széttiport pelyhek ajtód előtt.

A búcsú ajtajának dőltem, hogy lássam utolsó szemed

Utolsó napját az éjnek,

melynek tetejét már rég kimérték az Istenek

egy selyem lepedőbe.

Csobban a tükör törhetetlen képe.

Mivé tett minket az élet!

Hogyan túlozzuk el a köröttünk levőket.

Hogyan hazudunk a napok bölcsőjében.

Magunkért és teérted.